Ducati Panigale V2 vs. Yamaha R9 összehasonlítás

A középkategóriás sportmotorok szegmense soha nem volt még ennyire aktív, és a közelmúltban két modell különösen nagy érdeklődést váltott ki: a Ducati Panigale V2 és az új Yamaha R9. Papíron nagyon hasonló koncepciókat testesítenek meg: sportmotorok, amelyek versenypályára méltó teljesítményt kínálnak, miközben a mindennapi használat minimális kényelméről sem mondanak le. Azonban, miután nyeregbe pattanunk és elkezdünk kilométereket gyűjteni, a különbségek sokkal nyilvánvalóbbá válnak, mint elsőre látszik.

A Ducati a Panigale V2-t tiszta szupersportként pozicionálta, amely a versenysport által erősen meghatározott hagyományokra épít. Tervezése, technikai beállításai és karaktere folyamatosan sportos érzetet kívánnak nyújtani, anélkül, hogy olyan szélsőséges vagy radikális lenne, mint a Panigale V4. Az L-alakú kéthengeres motor ennek a motorkerékpárnak a lényege, kompakt kialakítása rendkívül könnyű monocoque vázat tesz lehetővé. Ezzel szemben a Yamaha a piac egy olyan réseként foglalta el, amely a R6 eltűnése után maradt üresen. Az R9 logikusabb választásként pozicionálja magát azok számára, akik olyan sportmotort keresnek, amelyet az úton is ki lehet használni. Háromhengerese egy ismert és megbízható motor, amely közvetlenül az MT-09-ből származik, de radikálisabb megközelítéshez igazítva, anélkül, hogy elveszítené sokoldalúságát.

Az első jelentős különbség a két motor között a motor megközelítésében rejlik. A Ducati az előző Panigale V2-ből ismert V2 motorra épít, bár ezúttal kisebb módosításokat hajtottak végre, hogy megfeleljen az új Euro 5+ szabványoknak. E korlátozások ellenére a motor megtartja karakterét és továbbra is figyelemre méltó teljesítményt nyújt. Meglepő ugyanakkor a motorfék gyenge visszatartása még maximális beállítás esetén is, ami befolyásolhatja az ívbe történő belépést, ha a fokozatváltás nem megfelelően van kezelve. A Yamaha ezzel szemben az MT-09 háromhengeresére támaszkodik, amely lágyságával és az alsó fordulatszámoktól kezdődő teljes válaszával tűnik ki. 6000 ford./percig az R9 motorja nagyobb tolóerőt nyújt, mint a Panigale V2-é, bár onnantól kezdve a különbségek csökkennek, és mindkét motor bizonyos fokú végsebesség-hiányt mutat az Euro 5+ korlátozások miatt.

Ahol egyértelmű különbség mutatkozik, az a gázkar reakciója: a Yamaha háromhengerese azonnal reagál és közvetlen kapcsolat érzetét közvetíti a hátsó kerékkel. Ez nemcsak a gáznyitás kontrollját javítja, hanem megkönnyíti az adagolást olyan helyzetekben, ahol a tapadás nem optimális. Bár a Ducati V2-je fokozatos és hatékony, egy kis késlekedésre van szüksége, mielőtt leadná összes teljesítményét, ami arra kényszeríti a pilótát, hogy előre látóbban kezelje a gázt.

Az elektronika terén mind a Ducati, mind a Yamaha jelentős lépéseket tett annak érdekében, hogy egy modern sportmotor elvárásainak megfelelő, teljes körű csomagot kínáljanak. Mindkét modell beépít olyan csúcstechnológiás vezetéstámogató rendszereket, mint a kipörgésgátló, az anti-wheelie kontroll, a vezetési módok, vagy a kanyar-ABS. Ezek a rendszerek zökkenőmentesen működnek, és nem zavarják túlságosan a motorozást, főleg mivel egyik motor sem olyan túlságosan erős, hogy folyamatos elektronikai beavatkozást igényelne.

A Yamaha viszont képes volt előrelépni a használhatóság és az alapszolgáltatások terén. Az R9 egy beépített időmérő rendszerrel rendelkezik, amely egy kiegészítő applikációval további költségek nélkül működik. Ennek segítségével részletes köridőgrafikonok elemezhetők, ami ideális azok számára, akik komolyan veszik a pályanapokat. A Ducati is kínál valami hasonlót, de csak akkor, ha egy további GPS modult vásárolunk, ami plusz költséget jelent. Emellett a Yamaha mindennapjaiban hasznos navigációs funkciókat kínál a TFT kijelzőjén, ami sokoldalúbbá teszi a motort azok számára, akik nem csak a pályán szeretnének körözni.

A gyorsváltó terén is nyilvánvalóak a különbségek. Mindkét motor kínál kétirányú rendszereket, amelyek lehetővé teszik a fokozatok váltását a kuplung használata nélkül. De ahogyan minden márka megvalósítja ezt, az eltérő. A Ducatin a sebességváltót ellenőrző helyzetérzékelőnek nincs előfeszítése, ami bizonyos helyzetekben pontatlanságot okozhat a váltásban. Ez hosszabb megszakításokat eredményez, mint amit kívánatosnak tartanánk, vagy akár kettős vágásokat is, ha a sportos vezetés során a maximális gyorsaságra törekszünk. A Yamaha rendszere finomabb érzést kelt és gyors, tiszta váltásokat tesz lehetővé, amit különösen a pályán lehet értékelni.

Mindkét motor váza világosan tükrözi azt a megközelítést, amit mindegyik márka a saját sportmotorjához választott. A Ducati megtartja a monocoque váz koncepcióját, ahol a motor a szerkezet részét képezi, és maga a váz súlya mindössze négy kiló. Ez a megoldás rendkívüli kompakt és könnyű motorbiciklit eredményez, ami kiváló agilitást biztosít a kanyarokban. A Yamaha ezzel szemben egy hagyományosabb filozófiát követ, egy teljes vázzal, ahol a motor a keretből lóg. Ennek súlynövekedés az eredménye, amely a váz teljes súlyát körülbelül 9,7 kilóra növeli. Ennek ellenére ez a valaha készült legkönnyebb váz a Yamaha számára az ilyen jellegű sportmotorokhoz.

A gyakorlatban a tömegkülönbség a két motor között, attól függően, hogy a Panigale melyik verziójáról van szó (standard vagy S), körülbelül hét kiló. Ez a különbség különösen az irányváltásoknál és a nagy sebességű viselkedésnél érezhető. A Ducati keskenyebb, és könnyebbnek érződik, míg a Yamaha a háromhengeres motor szélessége és a vázszerkezete miatt nagyobb térfogatot és súlyt közvetít.

Aerodinamikai szempontból is figyelemre méltóak a különbségek a két motor között. A Ducati Panigale V2 élesen formált és keskeny kialakítása viszonylag kis szélvédelmet nyújt. Az első idom kisebb mind szélességében, mind magasságában, ami a pilótát jobban kiteszi a szélnek, különösen nagy sebességű motorozásnál vagy pályán. Még egy erősen versenyorientált testtartást alkalmazva is, ahol a pilóta teljesen rásimul a tankra, könnyen érezhetőek a turbulenciák, amelyek befolyásolják a stabilitást és növelik a fáradtságot hosszú körözések során. A Yamaha ezzel szemben egy jobban körülölelő idomot választott az R9-re, ami jobb védelmet nyújt a szél ellen, és lehetővé teszi a pilóta számára, hogy lazábban tartsa a pozícióját, kevésbé érezve az aerodinamikai hatásokat. Ezáltal a Yamaha kényelmesebb opció, ha hosszú időn keresztül gyorsan akarunk motorozni, mind az úton, mind a pályán.

Mindkét motor dinamikus viselkedése is tisztán megkülönböztető tényező. A Ducati, könnyű vázának és kompakt tervezésének köszönhetően, kiemelkedően agilis gyors kanyarokban. Gyorsan és szinte erőfeszítés nélkül tud irányt váltani, és különösen hatékony, amikor a tempó növekszik, és az ember kihasznál minden centimétert a pályán. A Yamaha, bár szintén agilis, valamivel nehezebbnek tűnik ezekben a nagy sebességű irányváltásokban. Ez nagyrészt a háromhengeres motor giroszkópikus erőinek köszönhető, amely szélesebb, mint a Ducati V2-je. Ez a magatartásbeli különbség különösen akkor érződik, amikor nagy sebességgel kötünk össze egy kanyart a másik után, ahol a Panigale élettelibb és inkább hajlandó az ideális ívet követni.

Azonban az a plusz stabilitás, amelyet a Yamaha nyújt, szintén pozitív. Gyors és hosszú kanyarokban, vagy olyan szakaszokon, ahol a motor erősen támogatott, az egyenesség érzése figyelemre méltó. Az R9 biztonságot és szilárdságot közvetít ezekben a helyzetekben, ami segít a folyamatosan gyors haladásban. Persze, amikor az első kerek könnyűvé válik, például amikor agresszívan adunk gázt lassú kanyarok kimenetén, enyhe rázkódások jelentkezhetnek a kormányon. Egy jó iránytartó csillapító enyhítheti ezeket a reakciókat, és fenntarthatja a kontrollt komolyabb problémák nélkül.

Mindkét motor ergonómiáját úgy tervezték, hogy kompromisszumot ajánljon a sportosság és bizonyos fokú kényelem között. Már nem a néhány évvel ezelőtti radikális sportmotoroknál tartunk, ahol a vezetési pozíció rendkívül erőltetett volt. Mind a Ducati, mind a Yamaha esetében a kormány viszonylag közel van az üléshez, és nem kényszerít annyi súlyt a csuklókra. Tartósan kényelmes pozícióban lehet maradni még több órás motorozás után is. Azonban van egy közös pont, ami kényelmetlenné válhat bizonyos helyzetekben: a térdek és a könyökök közötti tér kicsit szűk mindkét motoron, ha nagyon agresszív pályatartást veszünk fel. Ez azt eredményezheti, hogy erős előrehajlás esetén a könyök a térdhez ér, és korlátozza a pilóta szabad mozgását. Ennek megoldása lehet a lábtartók előrébb vagy lejjebb helyezése, ami gyakori pályára készülő beállítás, de gyári konfigurációban meglepő lehet azoknak, akik tisztán sportos használatra keresnek motorkerékpárt.

Ha a fékrendszer részleteire koncentrálunk, mind a Ducati Panigale V2, mind a Yamaha R9 kiemelkedő szintű rendszerekkel rendelkezik, amelyek gond nélkül megfelelnek a sportmotorozás igényeinek, akár úton, akár a pályán. Mindkettő erős féknyergekkel és jó fáradtságellenállással bír, emellett rendelkeznek kanyar-ABS rendszerrel is. Ez lehetővé teszi az agresszív fékezést még bedöntött motort is, anélkül, hogy tartanunk kellene a padlókerepelés miatt elveszített első keréktől.

Fontos részlet, hogy mindkét modellnél elektronikusan kikapcsolható a hátsó kerék emelésének kontrollja. Ez kulcsfontosságú azok számára, akik a maximális féktávokat akarják kihasználni a pályán, mivel elkerüli, hogy a hátsó ABS túl korán lépjen közbe, és indokolatlanul meghosszabbítsa a féktávot. Ez egy egyszerű, ám alapvető beállítás a lehető legjobb lassulás elérésére, anélkül, hogy feláldoznánk a pontosságot vagy a köridőket.

A felfüggesztések tekintetében a különbségek markánsabbak. A Ducati a Panigale V2-t teljes Öhlins felfüggesztésekkel látta el, mind az első villákban, mind a hátsó lengéscsillapítóban. Ez a választás már előre vetíti a pályára fókuszáló teljesítményorientált hozzáállást. Az Öhlins felfüggesztések kiemelkednek elnyelési képességeikkel és széles körű beállítási lehetőségeikkel, de legfőképpen rendkívül pontos választ adnak, amikor határon motorozunk. Lehetővé teszik a nagyon késői fékezést anélkül, hogy a motor elveszítené a stabilitását a kanyar bejáratánál, és megkönnyítik a korai gyorsítást a kanyar kijáratánál, mindig erős tapadást biztosítva az aszfalttal.

A Yamaha R9 ezzel szemben KYB komponensekkel van felszerelve, mind elöl, mind hátul. Bár ezek a felfüggesztések bőven megfelelnek a sportos vezetéshez, még pályán is, nem rendelkeznek ugyanazzal az érzékenységgel vagy beállítási képességgel, mint a Ducati Öhlins rendszere. Nagyszerű teljesítményt nyújtanak közepes-magas tempóig, de ha maximálisan kihasználjuk, feltűnhet, hogy némi extra szilárdság és kontroll hiányzik. A legtöbb felhasználónak, aki egy sportmotort kíván élvezni, amely úton is használható, a KYB csomag bőven elégséges. Azoknak azonban, akik intenzíven kívánnak motorozni a pályán, valószínűleg először a Yamahán érdemes egy magasabb kategóriájú felfüggesztési rendszerre beruházni.

Ha perspektívába helyezzük a két motor kínálta lehetőségeket, nyilvánvaló, hogy mindegyiknek megvannak a saját erősségei. A Ducati Panigale V2 tisztán sportos motorává válik, az olasz márka versenyhagyományának örököse. Könnyű, agilis, pontosan irányítható a kanyarokban, és esztétikája jellegzetes. Motorjának V2 karaktere pedig továbbra is azt a különleges érzést nyújtja, amit sok rajongó keres. Ugyanakkor vannak pontok, amelyeken alkalmazkodásra van szükség, mint például a kevés motorfék, még maximális beállításban is, ami arra kényszerít, hogy a megfelelő fokozatban legyünk a hatékony kanyar beviteléhez.

A Yamaha R9 ezzel szemben sokoldalúbb motor. Nemcsak kiváló társ a pályán, hanem kényelmes és praktikus a mindennapokban is. A beszerzési ára jelentősen alacsonyabb, mint a Ducatinak, és az így megspórolt pénzt a felfüggesztések vagy más alkatrészek javítására fordíthatjuk, ha a pályán szeretnénk a maximumot kihozni belőle. A háromhengeres motor sikeres keveréket kínál a lágyság és az alacsony fordulatszámú nyomaték között, anélkül, hogy lemondana a végsebességről, bár az aktuális kibocsátási előírások korlátozzák a magas fordulatszámon elérhető teljesítményt.

Általános viselkedés szempontjából mind a Ducati Panigale V2, mind a Yamaha R9 rendkívül magas teljesítményszintet kínál, és ha kizárólag a köridőkre összpontosítunk, a különbségek minimálisak. Néhány specifikus módosítással mindkét motor képes hasonló időket futni ugyanazon a pályán. A Ducati, ultrakönnyű monocoque vázával és keskeny kialakításával, nagyon gyors kigyorsítást és kitűnő kanyarbejárási képességet biztosít, különösen, ha a pilóta agresszívebb vezetési stílust választ, vágva az íveken, és erős gyorsításokat keresve az apéxből. A Yamaha, bár egy kicsit kevésbé reagál gyors irányváltoztatásokkor, figyelemre méltó egyensúlyt és kiemelkedő stabilitást kínál gyors szakaszokban és hosszú ívű kanyarokban.

A Yamaha egyértelmű előnye az ára. Az R9 jelentősen alacsonyabb költségű, mint a Panigale V2, ami elérhetőbb opcióvá teszi azok számára, akik modern sportmotort keresnek anélkül, hogy jelentős kezdő beruházást kellene tenniük. Emellett a Yamaha választásával megtakarított pénz visszaforgatható fejlesztő komponensekbe, mint például magasabb minőségű felfüggesztési rendszerek vagy egy teljes kipufogórendszer, amely lehetővé teszi a motor teljes potenciáljának felszabadítását – amit a gyári korlátozások némileg visszafognak. Ez különösen fontos pont azok számára, akik intenzíven kívánják használni a motort a pályán.

A Ducati viszont egy olyan sportmotor-koncepciót képvisel, amely hű a márka filozófiájához. Bár nem olyan extrém, mint egy Panigale V4, továbbra is egy tisztán sportos vezetési élményt nyújt. Kompakt kialakítású, motorja karakteres, és alacsony súlya figyelemre méltó agilitást biztosít. Mindazonáltal igényes motor is, a gyenge motorfék arra kényszeríti a pilótát, hogy jól kezelje a sebességváltást a hatékony kanyarbejárás érdekében, és a kisebb aerodinamikai védelem hosszú napokon vagy nagy sebességnél megviselheti. De aki egy igazi versenymotor-élményre vágyik, kétségtelenül érdekes választásnak találja a Panigale V2-t.

A Yamaha a mindennapi használat során olyan sokoldalúságot kínál, amit a Ducati nem ér el. A vezetési pozíció kényelmes anélkül, hogy lemondana a sportos jellegről, a TFT kijelző teljes és könnyen olvasható, és az integrált navigációs funkciók sokkal praktikusabbá teszik a mindennapi közlekedéshez. A Ducati igényesebb, és nagyobb elkötelezettséget igényel, ha teljes potenciálját ki akarjuk használni, akár az úton, akár a pályán.

Összefoglalva, nincs egyértelmű győztese ennek az összehasonlításnak. Mindkét motor a középkategóriás sportmotor szegmens két különböző megközelítésének legjobbját képviseli. A Yamaha R9 logikus választás azok számára, akik egyensúlyt keresnek a teljesítmény, sokoldalúság és ár között. A Ducati Panigale V2 viszont ideális választás azok számára, akik a tiszta sportosságot részesítik előnyben, és minden kanyarban érezni akarják az olasz márka versenypályás DNS-ét. Végül a legjobb választás attól függ, milyen élményt keresel motoron és milyen célra szeretnéd használni.