Aprilia Dorsoduro 750 a retrótesztben: Időtlen karakterű olasz motor

Egy napsütéses áprilisi napon volt 2008-ban, amikor landoltam a római repülőtéren. Az elvárások a szokásosak voltak egy olasz sajtóbemutatón: az ember a legjobbakban reménykedik, de a legrosszabbra készül. Ezúttal azonban minden másképp alakult. Már várt rám a Dorsoduro 750 - egy motor, amely újradefiniálta a határokat a Supermoto és a Naked Bike között.

Még ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor megpillantottam a fekete tesztmotort. Mellette egy arany felnikkel és vörös dizájnnal díszített változat állt, ami azonnal magával ragadott - egészen addig, amíg az eseménymenedzser a sorozatgyártású modellhez nem irányított. De kiegészítők nélkül is különleges kisugárzást árasztott a Dorsoduro. A kiválóan megmunkált váz, a jellegzetes lengőkar és az átgondolt vonalvezetés azonnal elárulták: ez nem egy hétköznapi motor.

A 750-es V2-es motor már ismerős volt számomra a Shiverből, de a Dorsoduróban lényegesen kiforrottabbnak mutatkozott. Az elektronikus gázkar vezérlés (ride-by-wire) háromféle motorvezérlési térképpel – Sport, Touring és Rain – akkoriban valódi technológiai ugrásnak számított. A 92 lóerővel és 82 Nm-es nyomatékkal a teljesítmény pontosan a mindennapi használhatóság és a vezetési élmény közötti édes pontban helyezkedett el. Ami akkor különösen lenyűgözött: egy teljes hegyi szakaszt gond nélkül ugyanabban a fokozatban lehetett megtenni, annyira rugalmas volt a motor.

15 év elteltével kiderült: az elektronikus gázkar vezérlésével szembeni kezdeti szkepticizmus alaptalan volt. A fórumokon a tulajdonosok a rendszer meglepő megbízhatóságáról számolnak be. Az évek során azonban néhány tipikus gyengeség is kirajzolódott. A vízpumpa hajlamos körülbelül 40.000 kilométer után szivárogni, és a másodlagos láncot gyakrabban kell utánállítani, mint más hasonló modelleknél.

A közösség meglepően jó értékelést adott a motornak. Az elektronikával kapcsolatos kezdeti aggodalmak nem igazolódtak – épp ellenkezőleg. A gyártási idő alatt a mappinget frissítésekkel még tovább is fejlesztették. A 10.000 kilométeres karbantartási intervallumok gyakorlatiasak, bár a V2-es motor esetében a szelep hézag ellenőrzése minden 20.000 kilométernél kicsit több időt igényel. Gyakran említett kritika a kis, 12 literes tank, amely túrák során rendszeres tankolásra kényszerít.

A Dorsoduro 750 árának alakulása érdekes tendenciát mutat. A kezdeti értékvesztés után a piacon 3.500 és 5.500 euró között stabilizálódott az ár, állapottól és futásteljesítménytől függően. Az első sorozat jól karbantartott példányai mára már enyhén növekedtek is az értékükben – ez a trend gyakran megfigyelhető a karakteres olasz motorok esetében.

Ami akkoriban bátor előretörésként kezdődött egy új szegmensben, az most előrelátó fejlesztésnek bizonyult. A Dorsoduro 750 több szempontból is megelőzte a korát. Az elektronikus motorvezérlés, amely ma már alapvető, már akkoriban is meglepően jól működött. A hétköznapi használat és a sportos vezetés közötti egyensúlyt a Dorsoduro 15 év után is meggyőzően biztosítja.

Kinek való ma a Dorsoduro 750? Azok számára, akik modern technológiával felszerelt, karakteres motorkerékpárt keresnek, és nem akarnak a fősodorral haladni, ez egy izgalmas jelölt. A mérsékelt teljesítmény, a jóindulatú karakter és a kiegyensúlyozott futómű a visszatérő motorosok számára is vonzóvá teszi a Dorsodurót. Feltétel azonban az olasz temperamentum iránti nyitottság – és a rendszeres tankolások betervezése.

Visszatekintve elmosolyodom: A római repülőtéren tapasztalt kezdeti szkepticizmus teljesen alaptalan volt. A Dorsoduro 750 meglepően időtállónak bizonyult – mind formatervezésében, mind technikai koncepciójában. Egy igazi karakter, amely a gyorsan változó motorkerékpáros világot egy lenyűgöző színfolttal gazdagította.